A nyári uborkaszezon előtti – talán utolsó – fellángolása a magyar belpolitikai vitáknak az Európai Parlament „tényfeltáró” jelentéséhez kapcsolódik, melyet Rui Tavares portugál (zöld- illetve szabadságpárti) képviselő vezetésével dolgozott ki egy munkacsoport.
Bár meggyőződésem, hogy a hazai közéletben – akár jobb, akár baloldalról van szó – viszonylag kevesen olvasták magát a jelentést, véleményt látszólag mindenki formált róla ilyen vagy olyan értelemben, többnyire pártpolitikai alapon. Mint ahogy ez történt a magyar Országgyűlés által megszavazott válasznyilatkozattal is.
Némileg kiszakadva a magyar belpolitikai csatározások dichotómiájából (i.e. van-e diktatúra Magyarországon, vagy nincs, leépül-e a jogállam és a demokrácia vagy sem) egy más szemszögből próbálom megvilágítani a kérdést, elsősorban – mint ahogyan azt a blog előszavában is jeleztem – az összetartozás szemszögéből.
Az Európai Parlament jelentősége
Először is érdemes leszögeznünk, hogy az Európai Parlament nem szakértői, hanem választott testület. Vagyis – ahogyan a nemzeti parlamentek – politikusokból áll, akiket többnyire pártlistán választanak a polgárok, általában még a nemzeti választásokat is alulmúló részvételi aránnyal.
Ennél fogva intézményi szempontból – bár hazánkban sajnos gyakran él az az önkéntelen tudatalatti reflex, hogy ami „nyugati”, ami „uniós”, az biztos valami egészen magas színvonalú, racionális és pártatlan entitás – jelentőségében az Európai Parlament semmiben nem különbözik legitimációját és professzionalitását tekintve akár a magyar Országgyűléstől. Így tehát a magyar baloldal felhívásai az Európai Parlament jelentésének komolyan vételére alapvetően értelmetlenek, hiszen azt feltételezik, hogy az EP döntéshozóit valamiért bölcsebb, „szakértőibb” emberanyagból választják országaik polgárai, mint a magyart. Ez pedig közvetetten a rasszizmus kérdését is felveti, hiszen azt feltételezi, hogy a magyar választópolgárok valami miatt kevésbé lennének bölcsek, mint nyugati társaik. Ez véleményem szerint nem csak hogy elfogadhatatlan, de egyenesen sértő is. Demokratikus elvek mentén ugyanis lehetetlen megmagyarázni, hogy egy szuverén nemzet miért szorulna rá külső kontrollra, mikor szabad választások lesznek éppen jövőre, ahol a választópolgárok maguk gyakorolhatnak majd demokratikus kontrollt a kormányzat felett.
Innentől kezdve az Európai Parlament elmarasztaló jelentését még akkor is kötelessége lenne a magyar Országgyűlésnek az őt megválasztó polgárok nevében visszautasítania, ha egyébként a jelentés nem lenne tele tárgyi hibákkal (ahogyan arra a magyar kormány több konkrét jogi érvelése, illetve a hazai Alapjogokért Munkacsoport elemzése is rámutatott), és objektív nézőpontból értelmezhetetlen a világnézeti értékítéletei miatt.
Az Európai Parlament hatásköre
Az Európai Parlament azon kívül, hogy túllépte az alapító szerződésekben kijelölt hatáskörét (hiszen a Lisszaboni Szerződés szerint az európai jog betartásának felügyelete az Európai Bizottság, mint a „szerződések őre” hatáskörébe tartozik), ráadásul paradox módon éppen a szerény – a Tavares-jelentés megszavazásakor mindössze 52%-os – pártpolitikai többségére hivatkozva próbál ideológiai iránymutatást szabni egy szuverén országnak. Nem véletlen ugyanis, hogy az egyházak kérdése, a család fogalma, a magzat védelme, és az alkotmányozás nem tartoznak uniós hatáskörbe: ezek ugyanis politikai kérdések, határozottan nincs konszenzus róluk Európán belül sem, így univerzális európai értéknek sem lehet kikiáltani őket, ahogyan azt a balliberális oldal próbálja.
Ráadásul a szavazás eredménye pontosan rávilágít ezekre az ellentmondásokra. Bármennyire is igyekszik a sajtó egy része bebizonyítani, hogy tulajdonképpen az Európai Néppárt „kihátrált” a magyar kormány mögül, ez egyszerűen nem igaz: tény, hogy a jobboldalról (elsősorban a Bokros Lajos frakciójául szolgáló konzervatívok és reformisták közül) sokan tartózkodtak, és kétségtelenül előfordulhatott az is, hogy valaki Magyarország ellen szavazott, azonban a nagy vonalakban a szavazás eredménye megfelelt az Európai Parlamenten belüli pártpolitikai erőviszonyoknak: az EP-ben a képviselők 36%-át tudja maga mögött az Európai Néppárt, ez pedig szinte százalékra megegyezik a Magyarország mellett szavazók arányával: 35,5%. Nem lehet továbbá eltekinteni a ténytől, hogy mindössze 2%-os többséggel sikerült elfogadni a határozatot, amely ugyancsak megkérdőjelezi az egész eljárás univerzalitását.
Ezek után jogos a kérdés, hogy Európa egészén belül is pártpolitikai alapon megosztó kérdésekben milyen jogon próbálhat az Európai Parlament – ráadásul hatáskörét túllépve – diktálni egy szuverén országnak?
Magyar reakciók
Mint ahogy bevezetőmben már jeleztem, érdemes néha emlékeztetnünk önmagunkat arra, hogy nemzetünk és országunk megtartása, gyarapítása nem képzelhető el összefogás nélkül. Ennek fényében különösen kiábrándítónak hat, amikor az egyik oldal külső szövetségesek segítségével próbálja megvívni azt a mérkőzést, melyet kizárólag a magyar választópolgárok dönthetnek el. (Ilyesmivel természetesen a Fideszt is szokták vádolni, aki a 2006-os események kapcsán fordult Brüsszelhez. A párhuzam azonban alapvetően fals: míg a Fidesz a nyilvánvaló és bizonyított rendőri túlkapások eltussolása ellen szállt síkra Európában, addig a baloldal – szubjektív demokratikus garanciákra hivatkozva – a végső soron jogi szempontból kikezdhetetlen legitim magyar törvényhozási folyamatok ellen próbál külső szövetségeseket, külső kontrollt keresni.)
Magyarország modernkori történetében nem volt még arra példa, hogy külső segítség nélkül egy belső kisebbségi érdekcsoport diktatórikus módon ráerőltette volna akaratát a többségre. Magyarul "hazai" diktatúra nem volt eddig Magyarországon. Így attól félni, hogy ez az Orbán-kormánnyal megvalósulhat, teljesen alaptalannak tűnik. Ellenben arra számos példát tudunk mondani nem csak saját, de szomszédaink történetéből is, hogy miképpen telepedett rá egy-egy hazai szereplő által a belpolitikai csatározásokba bevont külső szereplő nemzetünkre. Ha jól megnézzük a XIX-XX. századi történelmünket, minden egyes diktatúránknak és elnyomatásunknak ez volt a forgatókönyve.
Biztos, hogy megéri ez a kockázat? Biztos, hogy a belpolitikai ellenfeleink ellen szerzett pillanatnyi politikai előnyökért érdemes aláásni saját nemzetünk és országunk politikai hitelességét? Amellett, hogy ezzel saját magunkat alázzuk meg – azt sugallva, hogy valamiféle "gyámság"-ra van szükségünk, mert magunk között nem tudjuk megoldani problémáinkat –, a precedens egész Európa számára veszélyes lehet: biztos, hogy olyan közösségben akarunk élni a jövőben, ahol az Európai Parlament aktuális erőviszonyai határozzák meg a nemzeti parlamentek működését?
Ebből a szempontból én Szent István példáját tartom mérvadónak, aki ugyan a királyi korona elfogadásával végérvényesen a nyugati keresztény értékközösség hajójához rögzítette nemzetünk sorsát, ugyanakkor amikor kellett, fegyverrel állt ellen Konrád császárnak, aki úgy gondolta, hogy a spirituális összetartozás politikai alávetettséget jelent részünkről.
Ennek fényében tehát a magyar Országgyűlés válasza nem csak hogy legitim, de szükséges is volt. Minden magyar embernek hosszútávú érdeke leszögezni, hogy bár az európai kultúrkör részeseinek tartjuk magunkat, és az együttműködés érdekében hajlandóak vagyunk szuverenitásunk egy részéről önként lemondani, de a hatalmi szóval történő beleavatkozást az uniós szerződések által nem érintett kérdésekben elfogadhatatlannak tartjuk.
Függetlenül attól, hogy ki van éppen kormányon hazánkban, ezen elv szigorú betartása mindannyiunkat közelebb hozhatna minket a nemzeti egységhez, és a függetlenségünk hosszú távú megőrzéséhez. A belső konfliktusaink exportálásának tilalma például lehetne egy olyan nemzeti minimum alapköve, amelyre fölépíthetjük közös jövőnket.
(Nemzetközi példa: Olaszországban a baloldali Giorgio Napolitano köztársasági elnök németországi látogatása során tiltakozásul lemondta találkozóját német szövetségesével, a szociáldemokrata Peer Steinbrück-kel, amiért Steinbrück az olasz parlamenti választások kapcsán azt a szerencsétlen megjegyzést tette – a jobboldali Berlusconira és a protest-párti Beppe Grillora utalva –, hogy Olaszországban "két bohócot" választott meg a nép. Bár belpolitikai szempontból Napolitano még akár egyet is érthetett Steinbrück értékelésével, de olasz államférfiként vissza kellett utasítania, hogy egy külföldi minősítgesse az olasz választópolgárok döntéseit. Az ilyesmi ugyanis sértő és megalázó minden olasz számára. Talán mi magyarok is előrébb lennénk, ha ezt a példát követnénk.)
