Lux et Veritas

Elsőként szögezzük le, hogy a kilépést pártolók győzelmével záródó brit népszavazás komoly csapás mind Európának, mind Magyarországnak.

Előbbinek azért, mert fennáll a veszély az ország szétesésére (skót és észak-ír népszavazások bejelentése), csökken a világpiaci jelentősége, az európai intézmények befolyásolásán keresztül a világpolitikai érdekérvényesítő képessége, és a közös európai piachoz való hozzáférésének elvágása hosszú távon kockázatot jelent egyrészt a City számára is (amelyből elvándorlás indulhat meg Frankfurt felé), másrészt pedig a versenyképesség szempontjából is.

Magyarország számára -- szemben egyes hazai véleményekkel -- a döntés elsősorban nem a Nagy-Britanniában dolgozó magyarok miatt hátrányos (hiszen kvalifikált és megbízható munkaerőre továbbra is szükség lesz az országban, így valószínűtlen, hogy ezt kockára tevő intézkedések születnének az európai munkavállalókkal szemben), de még csak nem is egy jelentős nettó befizető elvesztése miatt. Hanem egész egyszerűen mert Magyarország -- és Közép-Európa -- egy komoly politikai szövetségest veszít Brüsszelben, akire eddig stabilan lehetett számítani a brüsszeli bürokrácia túlterjeszkedésével és a nemzeti szuverenitást megkurtítására irányuló kísérletekkel szemben.

Ez pedig veszélyes helyzetet teremthet Magyarország és a térség államai számára, akik a geopolitikai helyzetük miatt rá vannak utalva az uniós tagságra (tehát az EU-ból való kilépés nem lehet reális opció -- ha csak nem akarunk visszatérni az eurázsiai béketábor legvidámabb barakkjának dicső szerepébe), és emiatt a kiszolgáltatott helyzet miatt megnőhet a kísértés a nagyobb tagállamokban, hogy az uniós tagsággal járó előnyök mérlegének nyelvét még határozottabban maguk felé fordítsák. Ezt Nagy-Britannia nélkül csak még több összefogással, a V4 erősítésével és bővítésével lehet elkerülni.

A Brexit-szavazás valódi okai

Sajnálatos módon a szavazás után egész gyorsan beindult a szokásos fölényeskedés a "rosszul" szavazókkal szemben a maguk morális és intellektuális felsőbbrendűségének biztos tudatában lévők részéről. (Furcsamód ezek a "demokraták" tudják a legvéresszájúbban ócsárolni a népet, ha az nem úgy szavaz, ahogy kellene...)

Természetesen van alapja annak, hogy a nemmel szavazók nem gondolták át teljes mélységében a döntésük következményeit, és hogy lényegében semmit sem tudnak az Európai Unió valós működéséről. Ugyanakkor biztos, hogy ez csak a Leave-szavazókra igaz? Vajon akik a Remainre tették voksukat, azok összességében jobban tisztában vannak az EU működésével és az EU-tagság hatásaival? Aligha.

Ha nem is tudták pontosan, hogy mire szavaznak, a kilépés mellett döntő többség voksával egyfajta ösztönös érzésének adott hangot, hogy itt valami nem stimmel... hogy valahogy marginalizálódva, megbélyegezve, lesajnálva, kicikizve érzik magukat.

Lehet persze populistázni és demagógozni... de hogy a társadalom egy jelentős része (sőt, úgy látszik a többsége) nem hisz már a "szakértőknek", az nem a nép hibája. Ezt a bizalmat sajnos az elmúlt években/évtizedekben az "elit", az "értelmiség" egész egyszerűen eljátszotta. Nem csak Európában, de szinte az egész demokratikus világban. Az az "establishment", amelyik a gazdasági fejlődés legitimációjával évtizedekig magának vindikálta a politikai és kulturális hegemóniát. Akik azzal hülyítették a népet évtizedekig, hogy minden úgy van jól, ahogy ők mondják, mert ők a "szakértők".

Ez a legitimáció pedig egészen addig működik, amíg eredményeket tud felmutatni. 2008 óta nem tud eredményt felmutatni. Így egyre inkább fogy a türelme és a bizalma a népnek. Ezért alternatívák után néz. Hogy jó-e ez az alternatíva, vagy nem, az ebben a fázisban nem számít. És ez bizony veszélyes helyzet.

Csak épp erre a helyes válasz nem az, hogy populistázunk meg demagógozunk, hanem hogy jól magunkba szállunk, hogy vajon mit is rontottunk el az elmúlt 10-20 évben, ami ahhoz vezetett, hogy Trumpok, Johnsonok és LePenek tarolnak mindenfele.

Mert hogy a "nép" összességében nem érti a konkrét folyamatokat, az rendben van. De amikor azt látják, hogy az feltételezett tudásukért és felkészültségükért agyonfizetett ún. "szakértők" szeme (és tátott szája) láttára olvad le a lakáshitel-piac, aminek következtében ők az utcára kerülnek, a "szakértők" meg a választott politikusok pedig megveregetik egymás vállát és még több bónuszt szavaznak meg egymásnak... amikor azt látják, hogy a "szakértőknek" és politikusoknak nemhogy értelmes megoldási javaslatuk nincs az egyelőre beláthatatlan következményekkel járó migrációs jelenségre, de jóformán még azt sem hajlandóak elismerni, hogy ez probléma (cserébe azokat rasszistázzák, nácizzák, akik ezt felvetik)... akkor ez olyan ösztönös dühöt szül, ami sokszor szélsőséges válaszokhoz vezet.

Még akkor is, ha a konkrét kérdésben nem mérlegelték a következményeket, és talán nem is értik összességében a kockázatokat.

Soha nem egészséges, ha a társadalom többsége mellőzöttnek, lesajnáltnak, a szavát/szavazatát pedig értéktelennek érzi... Ebben pedig valahogy megkerülhetetlen az elmúlt évtizedekben uralkodó elit (és az általa képviselt ideológiai dogmák) felelőssége.

Bár remélhetnénk, hogy az európai vezetők mélyen elgondolkodnak ezen, egyelőre sajnos nem ezt látjuk. A "még több Európát" dogmája itt már kevés. Ha ezen az úton folytatjuk tovább, még több népszavazást és még több kilépést, végső soron pedig az Európai Unió bukását nézhetjük végig. Ezt pedig -- főleg mi magyarok -- soha nem kívánhatjuk...

A nyári uborkaszezon előtti – talán utolsó – fellángolása  a magyar belpolitikai vitáknak az Európai Parlament „tényfeltáró” jelentéséhez kapcsolódik, melyet Rui Tavares portugál (zöld- illetve szabadságpárti) képviselő vezetésével dolgozott ki egy munkacsoport.

Bár meggyőződésem, hogy a hazai közéletben – akár jobb, akár baloldalról van szó – viszonylag kevesen olvasták magát a jelentést, véleményt látszólag mindenki formált róla ilyen vagy olyan értelemben, többnyire pártpolitikai alapon. Mint ahogy ez történt a magyar Országgyűlés által megszavazott válasznyilatkozattal is.

Némileg kiszakadva a magyar belpolitikai csatározások dichotómiájából (i.e. van-e diktatúra Magyarországon, vagy nincs, leépül-e a jogállam és a demokrácia vagy sem) egy más szemszögből próbálom megvilágítani a kérdést, elsősorban – mint ahogyan azt a blog előszavában is jeleztem – az összetartozás szemszögéből.

Az Európai Parlament jelentősége

Először is érdemes leszögeznünk, hogy az Európai Parlament nem szakértői, hanem választott testület. Vagyis – ahogyan a nemzeti parlamentek – politikusokból áll, akiket többnyire pártlistán választanak a polgárok, általában még a nemzeti választásokat is alulmúló részvételi aránnyal.

Ennél fogva intézményi szempontból – bár hazánkban sajnos gyakran él az az önkéntelen tudatalatti reflex, hogy ami „nyugati”, ami „uniós”, az biztos valami egészen magas színvonalú, racionális és pártatlan entitás – jelentőségében az Európai Parlament semmiben nem különbözik legitimációját és professzionalitását tekintve akár a magyar Országgyűléstől. Így tehát a magyar baloldal felhívásai az Európai Parlament jelentésének komolyan vételére alapvetően értelmetlenek, hiszen azt feltételezik, hogy az EP döntéshozóit valamiért bölcsebb, „szakértőibb” emberanyagból választják országaik polgárai, mint a magyart. Ez pedig közvetetten a rasszizmus kérdését is felveti, hiszen azt feltételezi, hogy a magyar választópolgárok valami miatt kevésbé lennének bölcsek, mint nyugati társaik. Ez véleményem szerint nem csak hogy elfogadhatatlan, de egyenesen sértő is. Demokratikus elvek mentén ugyanis lehetetlen megmagyarázni, hogy egy szuverén nemzet miért szorulna rá külső kontrollra, mikor szabad választások lesznek éppen jövőre, ahol a választópolgárok maguk gyakorolhatnak majd demokratikus kontrollt a kormányzat felett.

Innentől kezdve az Európai Parlament elmarasztaló jelentését még akkor is kötelessége lenne a magyar Országgyűlésnek az őt megválasztó polgárok nevében visszautasítania, ha egyébként a jelentés nem lenne tele tárgyi hibákkal (ahogyan arra a magyar kormány több konkrét jogi érvelése, illetve a hazai Alapjogokért Munkacsoport elemzése is rámutatott), és objektív nézőpontból értelmezhetetlen a világnézeti értékítéletei miatt.

Az Európai Parlament hatásköre

Az Európai Parlament azon kívül, hogy túllépte az alapító szerződésekben kijelölt hatáskörét (hiszen a Lisszaboni Szerződés szerint az európai jog betartásának felügyelete az Európai Bizottság, mint a „szerződések őre” hatáskörébe tartozik), ráadásul paradox módon éppen a szerény – a Tavares-jelentés megszavazásakor mindössze 52%-os – pártpolitikai többségére hivatkozva próbál ideológiai iránymutatást szabni egy szuverén országnak. Nem véletlen ugyanis, hogy az egyházak kérdése, a család fogalma, a magzat védelme, és az alkotmányozás nem tartoznak uniós hatáskörbe: ezek ugyanis politikai kérdések, határozottan nincs konszenzus róluk Európán belül sem, így univerzális európai értéknek sem lehet kikiáltani őket, ahogyan azt a balliberális oldal próbálja.

Ráadásul a szavazás eredménye pontosan rávilágít ezekre az ellentmondásokra. Bármennyire is igyekszik a sajtó egy része bebizonyítani, hogy tulajdonképpen az Európai Néppárt „kihátrált” a magyar kormány mögül, ez egyszerűen nem igaz: tény, hogy a jobboldalról (elsősorban a Bokros Lajos frakciójául szolgáló konzervatívok és reformisták közül) sokan tartózkodtak, és kétségtelenül előfordulhatott az is, hogy valaki Magyarország ellen szavazott, azonban a nagy vonalakban a szavazás eredménye megfelelt az Európai Parlamenten belüli pártpolitikai erőviszonyoknak: az EP-ben a képviselők 36%-át tudja maga mögött az Európai Néppárt, ez pedig szinte százalékra megegyezik a Magyarország mellett szavazók arányával: 35,5%. Nem lehet továbbá eltekinteni a ténytől, hogy mindössze 2%-os többséggel sikerült elfogadni a határozatot, amely ugyancsak megkérdőjelezi az egész eljárás univerzalitását.

Ezek után jogos a kérdés, hogy Európa egészén belül is pártpolitikai alapon megosztó kérdésekben milyen jogon próbálhat az Európai Parlament – ráadásul hatáskörét túllépve – diktálni egy szuverén országnak?

Magyar reakciók

Mint ahogy bevezetőmben már jeleztem, érdemes néha emlékeztetnünk önmagunkat arra, hogy nemzetünk és országunk megtartása, gyarapítása nem képzelhető el összefogás nélkül. Ennek fényében különösen kiábrándítónak hat, amikor az egyik oldal külső szövetségesek segítségével próbálja megvívni azt a mérkőzést, melyet kizárólag a magyar választópolgárok dönthetnek el. (Ilyesmivel természetesen a Fideszt is szokták vádolni, aki a 2006-os események kapcsán fordult Brüsszelhez. A párhuzam azonban alapvetően fals: míg a Fidesz a nyilvánvaló és bizonyított rendőri túlkapások eltussolása ellen szállt síkra Európában, addig a baloldal – szubjektív demokratikus garanciákra hivatkozva – a végső soron jogi szempontból kikezdhetetlen legitim magyar törvényhozási folyamatok ellen próbál külső szövetségeseket, külső kontrollt keresni.)

Magyarország modernkori történetében nem volt még arra példa, hogy külső segítség nélkül egy belső kisebbségi érdekcsoport diktatórikus módon ráerőltette volna akaratát a többségre. Magyarul "hazai" diktatúra nem volt eddig Magyarországon. Így attól félni, hogy ez az Orbán-kormánnyal megvalósulhat, teljesen alaptalannak tűnik. Ellenben arra számos példát tudunk mondani nem csak saját, de szomszédaink történetéből is, hogy miképpen telepedett rá egy-egy hazai szereplő által a belpolitikai csatározásokba bevont külső szereplő nemzetünkre. Ha jól megnézzük a XIX-XX. századi történelmünket, minden egyes diktatúránknak és elnyomatásunknak ez volt a forgatókönyve.

Biztos, hogy megéri ez a kockázat? Biztos, hogy a belpolitikai ellenfeleink ellen szerzett pillanatnyi politikai előnyökért érdemes aláásni saját nemzetünk és országunk politikai hitelességét? Amellett, hogy ezzel saját magunkat alázzuk meg – azt sugallva, hogy valamiféle "gyámság"-ra van szükségünk, mert magunk között nem tudjuk megoldani problémáinkat –, a precedens egész Európa számára veszélyes lehet: biztos, hogy olyan közösségben akarunk élni a jövőben, ahol az Európai Parlament aktuális erőviszonyai határozzák meg a nemzeti parlamentek működését?

Ebből a szempontból én Szent István példáját tartom mérvadónak, aki ugyan a királyi korona elfogadásával végérvényesen a nyugati keresztény értékközösség hajójához rögzítette nemzetünk sorsát, ugyanakkor amikor kellett, fegyverrel állt ellen Konrád császárnak, aki úgy gondolta, hogy a spirituális összetartozás politikai alávetettséget jelent részünkről.

Ennek fényében tehát a magyar Országgyűlés válasza nem csak hogy legitim, de szükséges is volt. Minden magyar embernek hosszútávú érdeke leszögezni, hogy bár az európai kultúrkör részeseinek tartjuk magunkat, és az együttműködés érdekében hajlandóak vagyunk szuverenitásunk egy részéről önként lemondani, de a hatalmi szóval történő beleavatkozást az uniós szerződések által nem érintett kérdésekben elfogadhatatlannak tartjuk.

Függetlenül attól, hogy ki van éppen kormányon hazánkban, ezen elv szigorú betartása mindannyiunkat közelebb hozhatna minket a nemzeti egységhez, és a függetlenségünk hosszú távú megőrzéséhez. A belső konfliktusaink exportálásának tilalma például lehetne egy olyan nemzeti minimum alapköve, amelyre fölépíthetjük közös jövőnket.

(Nemzetközi példa: Olaszországban a baloldali Giorgio Napolitano köztársasági elnök németországi látogatása során tiltakozásul lemondta találkozóját német szövetségesével, a szociáldemokrata Peer Steinbrück-kel, amiért Steinbrück az olasz parlamenti választások kapcsán azt a szerencsétlen megjegyzést tette – a jobboldali Berlusconira és a protest-párti Beppe Grillora utalva –, hogy Olaszországban "két bohócot" választott meg a nép. Bár belpolitikai szempontból Napolitano még akár egyet is érthetett Steinbrück értékelésével, de olasz államférfiként vissza kellett utasítania, hogy egy külföldi minősítgesse az olasz választópolgárok döntéseit. Az ilyesmi ugyanis sértő és megalázó minden olasz számára. Talán mi magyarok is előrébb lennénk, ha ezt a példát követnénk.)

Kedves leendő olvasóim, vitapartnereim, velem együtt gondolkodók!

Hosszú ideje gyötör a belső kényszer, hogy közös gondolkodásunkhoz esetleg hozzájáruló gondolatfoszlányaimat, melyeket eddig kommentek, viták, töprengések során írtam ki magamból, valamelyest rendszerezettebb formában is elérhetővé tegyem. Mind a saját elképzeléseim végiggondolása céljából, mind azért, hogy hozzájáruljak a társadalom figyelmére igényt tartó témákban egy kulturált, higgadt — azonban mivel véleményem szerint fontos ügyekről lévén szó: szenvedélyes — eszmecseréhez.

Jó ideje töprengtem egy megfelelő címen is ehhez a kezdeményezéshez. Gondolatom mindvégig visszatért a Yale Egyetem jelszavához, mely talán legjobban, legegyszerűbben és legtömörebben jellemzi azt, amit szeretnék elérni ezzel a kezdeményezéssel: legyen világosság és igazság ebben a hazában! Törjünk ki a gyűlölködés és a minden tennivágyat megfojtó cinizmus sötétségéből, és lépjünk ki az érvek, a komolyság tisztelete, és az igazság fényébe! Mert hazugsággal nem lehet országot, közösséget, jövőt építeni. Mint ahogy gyűlölködéssel és cinizmussal sem.

Előre szeretném leszögezni — mind magamnak, mind azok számára, akik esetleg csatlakoznak majd hozzám ebben a törekvésben —, hogy nem kívánok pártpolitikai frontok mentén vitázni. Nem kívánok alpári, primitív adok-kapok irányba elindulni, hiszen nem egy ideológia/pártpolitikai eszmény hirdetése, mások meggyőzése/legyőzése a célom, hanem reményeim szerint gondolatébresztő bejegyzések által egy közös gondolkodás elindítása. Ezzel együtt nem kívánok a politikai korrektség posványában sem elveszni, hiszen Orwell óta tudjuk, hogy a gondolatok tematizálásának legjobb módszere a kommunikáció eszköztárának korlátozása: amit nem tudunk érzéseink szerinti szavakkal kifejezni, az nem létezik. Ha mások által monopolizált szavakat, kifejezéseket használunk, akaratlanul is az ő értelmezésük felé fog konvergálni a gondolatmenetünk. Ez pedig a gondolati szabadság és sokszínűség elleni bűn.

Gondolatmenetem, közéleti hitvallásom alapja és központi eleme az összetartozás élménye: mindannyian elsősorban is magyarok vagyunk. Akár baloldalinak, akár jobboldalinak, akár liberálisnak, akár — mint legtöbben — középen állóknak is tartjuk magunkat, akár itthon élünk, akár külföldön... mind magyarok vagyunk. Egy nagy család tagjai.

Ez pedig felelősséggel jár. Felelősséggel egymás iránt, közösségünk iránt. Mint ahogy egy családban, úgy a nemzetben is természetesek az olykor kibékíthetetlennek tűnő ellentétek. De megmaradni családnak, közösségnek csak úgy lehet, ha mindig minden pillanatban — akár a leghevesebb érzelmeink kiélése közben is — emlékeztetjük önmagunkat rá, hogy együvé tartozunk, és csak annyiban tudunk megállni a történelem viharaiban, amennyiben össze tudunk zárni, és bármilyen heves vita után is le tudunk ülni egy asztalhoz együtt vacsorázni.

Beszéljünk tehát, vitázzunk, gondolkodjunk... de ne gyűlölködjünk! És főleg: ne vonuljunk ki, soha ne adjuk fel a vitát, az érvelést, az összetartozás legbelsőbb érzését! Csak így tudjuk a jövőben is megtartani, és gyermekeink, unokáink felé továbbörökíteni, amit mi magunk is ajándékba kaptunk, szüleinktől, nagyszüleinktől: magyarságunkat, társadalmunkat, nyelvünket, kultúránkat, és országunkat.