Kedves leendő olvasóim, vitapartnereim, velem együtt gondolkodók!
Hosszú ideje gyötör a belső kényszer, hogy közös gondolkodásunkhoz esetleg hozzájáruló gondolatfoszlányaimat, melyeket eddig kommentek, viták, töprengések során írtam ki magamból, valamelyest rendszerezettebb formában is elérhetővé tegyem. Mind a saját elképzeléseim végiggondolása céljából, mind azért, hogy hozzájáruljak a társadalom figyelmére igényt tartó témákban egy kulturált, higgadt — azonban mivel véleményem szerint fontos ügyekről lévén szó: szenvedélyes — eszmecseréhez.
Jó ideje töprengtem egy megfelelő címen is ehhez a kezdeményezéshez. Gondolatom mindvégig visszatért a Yale Egyetem jelszavához, mely talán legjobban, legegyszerűbben és legtömörebben jellemzi azt, amit szeretnék elérni ezzel a kezdeményezéssel: legyen világosság és igazság ebben a hazában! Törjünk ki a gyűlölködés és a minden tennivágyat megfojtó cinizmus sötétségéből, és lépjünk ki az érvek, a komolyság tisztelete, és az igazság fényébe! Mert hazugsággal nem lehet országot, közösséget, jövőt építeni. Mint ahogy gyűlölködéssel és cinizmussal sem.
Előre szeretném leszögezni — mind magamnak, mind azok számára, akik esetleg csatlakoznak majd hozzám ebben a törekvésben —, hogy nem kívánok pártpolitikai frontok mentén vitázni. Nem kívánok alpári, primitív adok-kapok irányba elindulni, hiszen nem egy ideológia/pártpolitikai eszmény hirdetése, mások meggyőzése/legyőzése a célom, hanem reményeim szerint gondolatébresztő bejegyzések által egy közös gondolkodás elindítása. Ezzel együtt nem kívánok a politikai korrektség posványában sem elveszni, hiszen Orwell óta tudjuk, hogy a gondolatok tematizálásának legjobb módszere a kommunikáció eszköztárának korlátozása: amit nem tudunk érzéseink szerinti szavakkal kifejezni, az nem létezik. Ha mások által monopolizált szavakat, kifejezéseket használunk, akaratlanul is az ő értelmezésük felé fog konvergálni a gondolatmenetünk. Ez pedig a gondolati szabadság és sokszínűség elleni bűn.
Gondolatmenetem, közéleti hitvallásom alapja és központi eleme az összetartozás élménye: mindannyian elsősorban is magyarok vagyunk. Akár baloldalinak, akár jobboldalinak, akár liberálisnak, akár — mint legtöbben — középen állóknak is tartjuk magunkat, akár itthon élünk, akár külföldön... mind magyarok vagyunk. Egy nagy család tagjai.
Ez pedig felelősséggel jár. Felelősséggel egymás iránt, közösségünk iránt. Mint ahogy egy családban, úgy a nemzetben is természetesek az olykor kibékíthetetlennek tűnő ellentétek. De megmaradni családnak, közösségnek csak úgy lehet, ha mindig minden pillanatban — akár a leghevesebb érzelmeink kiélése közben is — emlékeztetjük önmagunkat rá, hogy együvé tartozunk, és csak annyiban tudunk megállni a történelem viharaiban, amennyiben össze tudunk zárni, és bármilyen heves vita után is le tudunk ülni egy asztalhoz együtt vacsorázni.
Beszéljünk tehát, vitázzunk, gondolkodjunk... de ne gyűlölködjünk! És főleg: ne vonuljunk ki, soha ne adjuk fel a vitát, az érvelést, az összetartozás legbelsőbb érzését! Csak így tudjuk a jövőben is megtartani, és gyermekeink, unokáink felé továbbörökíteni, amit mi magunk is ajándékba kaptunk, szüleinktől, nagyszüleinktől: magyarságunkat, társadalmunkat, nyelvünket, kultúránkat, és országunkat.
